Tollunkból

Abban az időpillanatban, amikor ez ember többet tudott termelni, mint amennyit elfogyasztott, vagy olyan dologra vágyott, amivel saját maga nem rendelkezett, de az embertársa igen, igény keletkezett valamire, amivel a vágyott terméket megszerezheti. Kezdetekben más javainak a megszerzésére – ha az erőszaktól elvonatkoztatunk – csak csere útján volt lehetőség, azonban a csere jellemzően nem volt elég jó módszer, hiszen, ha a másik félnek nem kellett az, amit felajánlottunk, a csere békés úton nem jöhetett létre. A pénz lett az a csereeszköz, amely azonnal felhasználható bármely termék, szolgáltatás megvásárlására, adósság megfizetésére.

Pénzről csak akkor beszélhetünk, ha betölti a pénz funkcióit, vagyis:

• értékmérő: a pénz segítségével tudjuk kifejezni az egyes áruk értékét
• forgalmi eszköz: a pénz alkalmas arra, hogy közvetítse az áruk cseréjét
• fizetésieszköz-funkció: az áru és a pénz mozgása elszakadhat egymástól (az eladó eladja az árut, de a vevő csak később fizeti ki)
• kincsgyűjtés-, vagyontartási eszköz-funkció: a pénz alkalmas arra, hogy a felhalmozás, vagyontartás eszköze legyen

Minden pénzeszközre vonatkozik azonban, hogy bármilyen formában jelenjen is meg, mindenkor a bizalom, a közösség hite tartja működésben.

A mikronéziai Yap szigeten a Rai köveknek nevezett mészkőkorongok voltak pénzként „forgalomban”. Mészkőhöz a régióban nagyon nehezen lehetett hozzáférni. Ezek a kövek akár 4 tonnát is nyomhattak, emellett pedig 3,5 méter átmérőjűek is lehettek, így nem lehetett őket könnyen szállítani, elcserélni. Éppen ezért csak azt tartották számon, hogy a kő mely részét ki birtokolja, vásárlások során pedig egyszerűen csak átírták a tulajdonjogot. Amikor szállítás során egy kő a tengerbe esett, a nép vezető tanácsa úgy döntött, hogy a kő és a vagyon továbbra is létezik, és ezt számontartották attól függetlenül, hogy nem volt fizikailag jelen. Ez a példa rámutat arra, hogy nem szükséges a tárcánkban vagy padláson tárolnunk a vagyonunkat, elegendő egy közös egyezség, amelyet mindenki elfogad.

A manapság használatos pénz kialakulásáig hosszú út vezetett

Amíg nem voltak államok által kibocsátott pénzeszközök, addig a kezdetekben a közvetlen árucsere működött, vagyis mindenki olyan termékeket, árukat cserélt, amelyek neki a saját szükségletén felül is rendelkezésre álltak (haszonállatok, gabonafélék, edények, kikészített és nyersbőrök, toll, szőrme).  Ebben az esetben a legnagyobb probléma az volt, hogy az egyes áruk között nehezen szállítható, illetve romlandó áruk is voltak, ráadásul ha az egyik félnek eladó prémje volt, míg a másik sót árult, úgy csak akkor jöhetett létre a csere, ha mindkét félnek hasznos volt a másik portékája.

Ezt a helyzetet oldotta meg az általános egyenértékes megjelenése. Az általános egyenértékesek olyan termékek, áruk voltak, amelyeket többnyire mindenki, mindenhol elfogadott, és amelyre szívesen elcserélték portékájukat. Kezdetben ilyen általános egyenértékesek voltak az állatbőrök, a gabonafélék, a haszonállatok, a különlegesebb szerszámok, majd a kősó, később pedig a csokoládé és a cigaretta is betöltötte ezt a szerepet. Az angol „salary”, vagyis fizetés szó is egy általános egyenértékes nevéből ered, a latin „salis” szó ugyanis sót jelent.

A jól funkcionáló egyenértékesek legfontosabb jellemzői:

• elérése korlátozott
• kis mennyiségben is nagy értéket képvisel
• szinte mindenki által elfogadott
• értékálló
• osztható

A nemesfémek

A sok egyenértékes közül tulajdonságai miatt kiemelkedett az arany- és ezüströg, hiszen mindenki vágyott rájuk, emellett hosszú időn keresztül megőrzik az értéküket, kis mennyiségben és súlyban is nagy értéket képviselnek, és a mozgatásuk is egyszerű volt. Idővel ezek értékmérő funkciót kaptak, így a különböző áruk értékét egy bizonyos arany- és ezüstmennyiség határozta meg, ezáltal a cserék egyszerűsödtek, felgyorsultak, a kereskedelem pedig fellendült.

Az arany- és ezüströgöket követően a pénzként funkcionáló nemesfémek kezdetben tömb vagy rúd alakban forogtak, szükség esetén darabolták őket, később pedig pecséttel látták el a tömböket. Az alkalmazás megkönnyítésére a nemesfémekből érméket készítettek.

A pénzérme meghatározott súlyú, finomságú, közhitelű verettel ellátott nemesfémdarab.

A megbízhatóság és hitelesség biztosítása miatt az érmeverésbe az állam is beleavatkozott: az érmeverés állami monopólium lett, a pénz pedig törvényes fizetőeszköz. Ekkor az érme névértéke egyenlő volt a fémértékével. A pénzláb fejezte ki, hogy egységnyi pénz hány gramm aranyat tartalmaz. Ez tette összehasonlíthatóvá a különböző pénzrendszerekhez tartozó érméket, az általuk képviselt értéknagyságokat. A pénzlábat és a pénz finomságát az állam szabályozta. Ettől kezdve a gazdagságot már nem az áru (gabona vagy állatállomány) jelezte, hanem a birtokolt pénzérme mennyisége.

Idővel az érme névértéke és fémértéke elszakadt egymástól. Az érme ugyanis kopott, vagy szándékosan rontották a pénzt, ami azt jelentette, hogy lecsippentettek a széléből egy kis darabot, vagy az arany tisztaságát rontották. A kisebb kifizetésekhez kisebb értékű fémekből (ezüst, réz) készített érméket hoztak forgalomba.

Ezzel párhuzamosan megjelentek a kereskedelmi központok is, és a piacokon zajlott az áru- és pénzcsere. Az érme biztonságot adott, hosszú távon biztosította a vásárlóerőt, nem utolsó sorban pedig örökölni is lehetett. A különböző birodalmak pénzérével fizették ki zsoldosaikat, akik ezeket hazavitték, és saját társadalmukban is használni kezdték. Elsőként a Római Birodalomban használtak egységes pénzeket. Innen származik az angol „money”, vagyis pénz szó.

A bankok

A következő fontos előrelépés a pénz történetében a reneszánsz idejére tehető. A társadalom vezető rétegei hatalmas gazdasági és politikai befolyásra tettek szert, a gazdaság fejlődésével pedig szükségessé vált az első bankok létrehozása. Ez a társadalmi elit a mai bankrendszer alapjait lefektetve bevonult a pénz történelmébe. Később a velencei és firenzei bankárcsaládok már a társadalom alsóbb rétegeinek is hiteleztek. Vásárról vásárra járva folytatták bankári tevékenységeiket, pénzt váltottak, betéteket lehetett náluk elhelyezni, és a betétekre alapozva hitelt nyújtottak szinte bárkinek.

A banki szolgáltatás elterjedésével több és több pénz került a bankokhoz, akik a betéteket kihasználva hitelt nyújtottak, melyek a felvevőt segítették céljai megvalósításában, ezért a hitelért cserébe kamatot fizetett. Azonban, mint minden rendszernél, itt is akadtak olyanok, akik ezt nem nézték jó szemmel.

A váltók

Az egyház nem támogatta a kölcsönzésen alapuló haszonszerzést, ezért a bankároknak a nyereséges szolgáltatás megőrzése érdekében új eszközhöz kellett folyamodniuk. Így alakult ki a váltó. A papírlap kiállítója kötelezettséget vállalt arra, hogy a megadott helyen és időben a tartozását megfizeti. A váltón a kamat nem volt feltüntetve, csak az, hogy mekkora összeget és meddig kell megfizetnie a felvevőnek. A haszon pedig abban állt, hogy a hitelfelvevő kevesebb összeget kapott, mint amennyi a váltón szerepelt. Megszületett tehát az első pénzhelyettesítő.

A következő előrelépés a bank „önmagára szóló” váltója volt. Ezekről később eltűnt a lejárat, és a címletek megjelenésének egységesedésével létrejött a klasszikus bankjegy. A papírpénz Kínából érkezett Európába, és a császár pecsétjével ellátva egyenértékű volt az aranypénzzel. A papírpénz aranyra szóló jegyként garantálta a letétbe helyezett arany mindenkori felvételét, így a nagy távolság ellenére is biztonságossá vált a felek között a fizetés. Mindezek mellett a papírpénz aranyra való átváltását a bankok garantálták, függetlenül attól, hogy hol történt az adásvétel.

Ez az aranyra szóló jegy csak funkcióiban helyettesítette az aranyat, így az nem kopott el, hiszen kézről kézre járva az aranypénz elveszítette volna eredeti értékét, ráadásul sokan szándékosan is kárt tettek benne azzal, hogy körbevágták és az összegyűjtött aranyból új érmét hoztak létre. Az ilyen visszaélések elkerülése miatt a fémpénzek élbarázdát kaptak, ami megmaradt a modern pénzérméken is.

További problémákat jelentett a gazdasági fejlődés is, hiszen egyre nehezebbé vált kibányászni a papírpénz fedezetéhez szükséges aranyat. A 19. századra felmerült az a kérdés is, hogy alapozható-e aranyfedezet nélküli pénzre a gazdaság működése.

Az infláció

Az Egyesült Királyságban olyannyira pénzhiány alakult ki, hogy a kormányzók saját zsebükre kezdtek papírpénzt nyomtatni. Ez pedig sértette az anyaállam érdekeit. Ezek után az uralkodó elérte, hogy az összes papírpénzt kivonják a gyarmatokról. A pénzhiány kezelésére állami adósságleveleket készítettek, amelyek későbbi aranyra való beváltást ígértek, ez valamelyest enyhítette a feszültséget. Ekkor következett be az első ismert infláció a pénz történetében. Túl sok adósságlevél került forgalomba, ez pedig csökkentette a megbecsülését a fémpénzzel és az arannyal szemben is.

A háborúk és gazdasági válságok tarkította 20. század bővelkedett a pénz története szempontjából fontos eseményekben. Ebben az évszázadban vált végérvényessé az aranyfedezet nélküli, gombnyomásra, tetszés szerinti mennyiségben előállítható pénz használata.

Míg korábban a háborúk, vagy a harcok anyagi bázisra épültek, tehát addig tartottak, míg el nem fogyott a szabad pénzeszköz, vagy az állam aranytartaléka, vagy míg nem nyújtottak fedezetet az adók és a háború miatt kibocsátott kötvények, addig 1914-ben aranyfedezet nélküli pénzkibocsátás kezdődött és világszinten terjedt el, mint a futótűz, így áttételesen a gazdaság, a lakosság teljes megtakarítását, illetve felhalmozott vagyonát fel tudta szívni a háború finanszírozása.

Márpedig adóval és rendeletekkel nem lehetett volna korlátlanul pénzt beszedni, ráadásul még arra is kötelezni a népet, hogy az életét adja mindezért. Ezért is tudott az első világháború egy rövid csetepaté helyett egy több, mint négy évig tartó háborúvá válni.

A fedezet nélküli pénzkibocsátásnak óriási inflációs hullám lett a következménye (napjainkban is ezt tapasztaljuk). Az állami pénzek (fiatpénzek) leértékelődtek, melyet követően az aranyfedezetet visszaállítani már nem lehetett. Azaz lehetett volna, de az egyben a fiatpénzek elértéktelenedésének bevallását is jelentette volna, mely egyetlen hatalmon lévő kormánynak sem volt ínyére.

 

„Nem hiszem, hogy visszatérhetünk a helyes útra, amíg az állam kezéből ki nem vesszük az irányítást, amit viszont nem lehet erőszakkal véghez vinni. Csak annyit tehetünk, hogy egy ravasz húzással olyasmit hozunk létre, amit ők sem tudnak megállítani.”

Frederich August Von Hayek Nobel-díjas közgazdász sajnos nem élhette meg a gondolata materializálódását, mely a kriptopénzzel látszik beteljesülni. 

 

Következő cikkünkben olvashat a digitális pénz kialakulásáról, a kriptopénz születéséről.

 

 

Sorozatunk további cikkei:

Kriptovaluta adózás 2021-2022 gazdasági társaságok számára – Kriptovaluta I. rész

Kriptovaluta adózás magánszemélyek számára 2021-2022 – Kriptovaluta II. rész